Beteg vagyok.
Második feleségem 2018. január 14-én, reggel 7 óra 25 perckor halt meg. Vasárnap volt. Másnap, hétfőn, ügyeket intéztem, BKV-val mentem, és egy furcsa érzés fogott el. Huszonegynéhány éve arra jártam egy transzvesztita (?), punk basszusgitároshoz órákra. Zenélni nem tanultam meg, mindig jó érzékem volt rossz tanárokat választani. Aztán rájöttem, hogy nem ezért érzem magamat furcsán. Hanem azért, mert bármikor összecsillanhat a szemem valakivel a villamoson, és nincs semmi, ami visszatartson, hogy lépjek.
A megállapodás az volt, hogy a keresztgyerekeim nem váltanak évközben iskolát. Hétköznap nálam, hétvégeken az apjuknál, aki kiköltözött az aglomerációba. Ez feladatot adott, legalább nem törtem össze. Reggel hatkor ki kellett pattanni az ágyból, reggelit készíteni, iskolába indítani őket. Majd munka után rájuk is gondolva bevásárolni, vacsorát készíteni, segíteni nekik az esti rutinokban. A nagytestvérük segített nekik a tanulásban, az iskola táska bepakolásában, az anyósom meg hozta a bepanírozott húsokat, nekem csak ki kellett sütni, meg köretet készíteni hozzá, hogy legyen ebédjük. Reggel hattól este fél 10, 10-ig ment a robot, utána meg éjfélig borzalmas szexpartnerkereső oldalakat bújtam, ahol zömében aberált emberek próbáltak megfelelő társakat találni aberációjuk kiéléséhez. Nekem meg nem volt.
"Te mit keresel itten?" Persze, találtam valakit, aki relatíve normálisnak tűnt. Már a feleségem temetése előtt elmentem moziba vele, a Testről és lélekrőlt néztük meg, amit a feleségemmel szerettem volna nagyon megnézni, de vele már nem jutottam el. Nem talált vonzónak élőben (bár ezt próbálta leplezni), amire még rátett egy lapáttal az, hogy a filmet is furcsának tartotta. Ő is beteg volt, nem tudott nyíltan nemet mondani, csak húzta a száját, hogy most ezért nem jó neki a hétvége, most azért nem... Aztán nekem kellett kimondani, hogy OK, akkor szerintem ne keressük egymást.
Március közepén már volt barátnőm. Bipoláris. Egy katasztrófa volt a lakása, kis folyósókon kellett közlekedni benne a derékig érő limlomok között. Kéthetente volt apás hétvége, akkor el tudtunk menni otthonról kettesben, jókat kirándultunk mindenféle hegyekben. Borzalmasan önértékelési zavaros volt, ami megmérgezte a kapcsolatunkat. Amikor meséltem neki arról, hogy a nagyobbik lányom kiváló tanuló egy erős gimnáziumban, azt ő úgy értékelte, hogy a lányát pocskondiázom, hogy ő meg nem kiváló tanuló. Tenyeremen hordoztam egy hétvégén péntek délután öttől vasárnap este hatig, vasárnap este nyolckor már őrjöngött a Messengeren, hogy ő úgy érzi, hogy én nem is szeretem őt. De azt tervezte, hogy ha vége az iskolának, akkor én majd odaköltözöm hozzá abba a borzalomba, ami ellen minden porcikám tiltakozott.
Festőművész volt ez a bipol csaj, a médiában dolgozó unokatestvére managelte. Összehozott neki egy afrikai utat, ahol festményeit adhatta el valami művészeti jamboreen, és abból két hétig nyaraltak Afrikában. Én meg elmentem fagyizni egy ultrafutó lánnyal, akivel még egyetemről ismertük egymást, meg szerveztünk régi egyetemista ismerőseinkkel egy mangóskazettás partit, le a jútyúbbal címmel, és kazettáról halgattuk az URH-t, Balatont, Bizottságot és a többi, '80-as évek beli underground zenekart. Volt valami perverzitás abban, hogy meg akarta hívni azt a barátnőjét is, akibe az egyetemi éveim alatt halálosan szerelmes voltam, ő meg jó szűzkurvaként felhőztetett úgy, hogy majdnem idegösszeroppanást kaptam tőle. Egyik este a kapualjukban mondta, hogy "látod, már azt is megengedem, hogy a kapualjunkig hazakísérj", majd átölelt, olyan szorasan kapaszkodott a nyakamba, hogy már szinte fájt, és azt súgta a fülembe, hogy "nagyon rendes srác vagy". Majd rákövetkező héten elutazott síelni, ahol összejött azzal a sráccal, aki ma is a férje, van négy szép gyerekük.
"Vikinek nehéz" - végül mégsem jött el a kazettás partira ez a lány. "Konzervatív szemléletű a családjuk", ami azt jelentette, hogy a férjeura úgy gondolja, hogy ha már ő keresi a pénzt a családban (Vikinek is van azért egy PhD fokozata, btw...), akkor az úgy van, hogy este megjön a munkából, széttárt lábakkal elterül a kanapén, és várja, hogy elé tegyék a vacsorát. A zasszony meg mos, főz, takarít a négy gyerekre meg a férjeurára. "Vikinek nehéz" - csengett a fülembe, bennem meg azért volt valami kellemes káröröm-érzet, hogy jóvananyukám, te választottad őt helyettem.
Az ultrafutó csajjal még egyszer elmendtem randizni, ahol szinte végig arról beszélt, hogy a testvére örökbefogadott egy gyereket, és hogy mennyire aranyos a kislány, és hogy ő is úgy tervezi, hogy örökbefogad egy gyereket, és felneveli (neki nincs gyereke, és bő negyvenesen már nem is szeretne sajátot). Aztán amikor a randi után Messengeren is végig ez volt a téma, és hogy én hogy vagyok ezzel az örökbefogadással (itt jegyezném meg, hogy se egy ölelés, se egy csók nem volt a randin, csak beszélgettünk), akkor elmeséltem, hogy nekem meg pár hónapja halt meg a második feleségem, akinek két gyereke is a keresztgyerekem, és bár hivatalosan nem én vagyok a gyámjuk, de úgy érzem, hogy őket végig kell kísérni az életen. És ez így tök oké, sőt, nagyon boldog érzés tölt el, amikor csak a kerresztgyerekeimre gondolok, pláne, ha tehetek értük valamit, de nem vonz az, hogy random emberek gyerekeit nevelgessem. Hatalmas megsértődés lett a vége részéről.
A bipol festőművésznő meg hazajött az afrikai kiruccanásáról és közöltem vele, hogy vége.
Június elején már megint volt barátnőm. Egy irtózatosan cuki csaj volt, egy zenei facebook csoportban sodródtunk össze. Nagyon cuki csaj volt, de ő is cipelte a keresztjeit. A devizahitele elvitte a lakását, a nevelőapja testvérének egy kicsit lepukkant, befektetési célból vett lakásában lakott, rokoni alapon kedvezményes albérleti díjjal. Sokat főztünk, koncertekre jártunk, sőt, elvittem futni, és szinte nulláról eljutottunk oda, hogy öt kilométert le tudott futni. A f.korbácsot ebben a történetben ott érdemlem ki, hogy nem mondtam el neki, hogy mi történt a közelmúltban velem. Nyár volt, keresztgyerekeim elköltöztek, gondoltam, új lappal indítok. Hülyeség volt nem beszélni róla, egyre nagyobb teher volt a vállamon.
"Te vagy az első pasim, akit be merek mutatni a családomnak!" - lelkesedett, amikor leutaztunk a családjához hétvégén. Én kb. a miaf.tkeresekitt érzéssel kóvályogtam a faluban, ő meg a nevelőapja szülinapi partija után este enyhén spiccesen, de határtalan boldogsággal bújt hozzám. "Jajj, mindenki oda van, meg vissza, hogy te mennyire egy kedves, cuki pasi vagy!" Vasárnap délután a teljes família kijött a kapuba integetni, amikor indultunk vissza Budapestre. Megcsodálták az autót, csak azt nem tudták, hogy az az autó a néhai feleségem apjáé, és nálam csak kölcsönben van, amíg ő Thaiföldön él egy nővel.
A kaput ennek cuki csajnak az előttem levő, erősen ötvenes és erősen alkoholista pasija tette be, aki egy napon reggel elindult a munkába, majd a buszmegállóban összeomlott a vérkeringése, összeesett és meghalt. A cuki csaj szeretett volna elmenni a temetésére és szeretett volna az ismerőseikkel elmenni egy megemlékezésre, és kérte, hogy ne haragudjak rá emiatt. Nem haragudtam. Magamra haragudtam, amiért nem meséltem el, hogy nekem meg januárban halt meg a feleségem.
Onnantól már csak menekültem.
Ahhoz mennyire betegnek kell lenned, hogy a cuki csaj barátnőd incselkedő megjegyzéseket tesz, amiből világos, hogy legnagyobb vágya az, hogy karácsonykor megkérjed a kezét, te meg bemész egy hangszerüzletbe, és 19 év után veszel megint egy basszusgitárt, mert egy facebook zenei csoportban egy félig zakkant csaj feltesz néhány félerotikus képet, azzal a kísérőszöveggel hogy zenekarban gitározna meg énekelne, te meg azt gondolod, hogy "hm, ezt a nőt akár meg is dugnám..."?!?!?
Küldött néhány, telefonnal felvett hanganyagott, hogy hogyan gitározik (nem tudott gitározni), én meg elküldtem a 19 évvel ezelőtti koncertfelvételeinket YouTube-on, hogy én meg így basszusgitározom. Hálistennek nem lett belőle semmi.
Közben azon vettem észre magam, hogy incselkedem egy nálam majd' húsz évvel fiatalabb kolléganővel. Az ultrafutó csajjal való afférom szöget ütött a fejembe, hogy egy tartós párkapcsolathoz kellene egy gyerek (ez egyáltalán nem biztos, hogy igaz, csak ahogy neki az örökbefogadás lett a rögeszméje, nekem az, hogy lesz még [saját] gyerekem...). Végülis egy ilyen felállásban lehetett volna.
De nem lett. Nem tudom, hogy lehetett volna bármi is, de írtam egy hülyeséget a facebookra. Mindig is pocsék voltam geometriából, azon ponthalmaz, amit a feladatban megadtam, és kérdztem, hogy ez mi, az egy hiperbola volt. Amit középiskolásként is meg kellene tudni oldani, ha meg valaki matematikus, akkor meg ciki ilyet kérdezni, ahogy egyik művelt kollégám rá is világított egy kommentben. Viszont egy régi, kissé megcsúszott zenész haveromnak vittem előtte pár héttel gyógykrémet a meghúzódott lábára. Ő vagy le sem tudott menni a fájós lábával vásárolni, vagy hó végén nem volt 800 forintja, hogy vegyen egy Flexagilt vagy mindkettő. Megkínált kávéval cserébe, és felajánlott egy ajándék hennafestést, amit elfogadtam, hogy majd a cuki csajnak fessen egyet.
Szóval egy nagyon kedves dobos haveromnak volt negyvenedik születésnapja, én meg a szülinapi parti közben posztoltam a facebookra, hogy a teafilter zsinórját így-meg-így huzogatom, akkor milyen görbét kapok. Hiperbolát. A zenész haverom meg odaírta kommentbe, hogy inkább azt mondjam meg, hogy mikor jön a barátnőm az ajándék hennafestésre.
"Miért törölted ki a poszot?"- kérdezte a fiatal kolléganőm. "Mert ciki volt, hogy egy középiskolás feladatot nem tudtam megoldani" - hazudtam neki, pedig azért, hogy ne tudjon róla, hogy nekem van barátnőm.
De megtudta. Onnantól kezdve alábbhagyott az incselkedés, majd elment moziba egy másik sráccal. Lehet, hogy amúgy sem lett volna semmi közöttünk, és csak én gondoltam túl sokat ebbe bele, de jól meg is érdemeltem, hogy ebből ne legyen semmi.
A cuki csaj nagyon talpra akart állni, elkezdett egy pénzügyi főiskolát. Én korrepetáltam matekból, és már csak annyit akartam, hogy egy ketteskével átmenjen határértékszámításból és deriválás alapjaiból. Szeretem volna, hogy legalább a féléve meglegyen, ha már én összetöröm a szívét. Amikor ez megtörtént, szakítottam vele.
Ilyen a sors iróniája. Tényleg egyedül akartam lenni, csak gyenge voltam hozzá. Szakítás után pár nappal reggel fél hétkor szólt az ébresztőm, Cinit még betakartam (teljesen normális, hogy egy 46 éves ember a plüssegerével él együtt), és vittem a telefonomat le a galériaágyról, hogy akkor reggeli, megyek futni, szabad vagyok, egyedül vagyok! Majd látom, hogy a Messengeren van egy üzenet, hogy nagyon érdekes embernek talál, és lenne-e kedvem beszélgetni. Azt le sem írom, hogy ez az ismerettség milyen facebook csoportból jött, enyhe hazugsággal azt mondanám, hogy egy önértékelést elősegítő csoport, de ez így erős eufemista megfogalmazás.
Mindenesetre nem csak beszélgetés lett belőle.
Na, ő meg borderline volt. Kevesebb, mint három hónap alatt eljutottunk onnan, hogy elhomályosult szemekkel rebegi előttem, hogy "sze-ret-lek", mintha nehéz lenne kiejteni a szót, de csakazért is megteszi, oda, hogy megyünk reggel munkába a buszon, és gyilkos tekintettel néz rám, hogy én hogy képzelem, hogy hozzáérek, ő most ideges, hagyjam békén.
Pedig a leszméggyerekem projectbe talán beleillett volna. Ő is majdnem tizenöt évvel fiatalabb volt nálam, és bár azt mondta, hogy ő nem szeretne gyereket, és úgy gondoltam, hogy ha pár évet megél a kapcsolatunk, akkor talán változhat az álláspontja, és akkor is még időben jók vagyunk.
De alig három hónapot bírt ki a kapcsolatunk. Ezalatt egyik munkahelyéről lelépett, mert hogy ott borzalom, de máris talált egy új munkahelyet, ami a lehető legszuperebb, mindig is erre vágyott, amiből a három hónapban újabb borzalom lett, ahol ő megtehti azt, hogy egy megbeszélésről hisztizve, ajtót csapkodva megy ki, és ő eljön onnan. Ne legyen olyan barátnőtök, akinek a harmincas évek elejére szinte betelik a munkakönyve, hogy ő hol dolgozott már, mert az valószínűleg bordi, és ne kezdjél párkapcsolatot egy borival, ha jót akarsz magadnak.
Na, majd innen folytatom a vallomásom. Jól esett leírni, kb. a felénél tartunk az elmúlt bő három, közel négy évnek. Szomorú szembesülni azzal, hogy ilyen vagyok, de azt gondolom, hogy akkor tudok javítani ezen az állapoton, ha szembe tudok nézni vele.