A kezdetek
Egon Estragon vagyok, a '70-es évek első felében, de már majdnem a közepén születtem Borsodban. A sajószentpéteri vegyiművek és a közeli bányák meddőhányóiból származó por áldásos tevékenységének köszönhetően három éves koromra már többször kerültem kórházba asztmás rohamok miatt. Édesanyám pedig gondolt egyet, kiharcolta, hogy áthelyezzék a Balaton-felvidékre, így költöztünk oda '77 augusztusában.
Az asztmás rohamaim megszűntek, és szinte újjászülettem. Lehet, hogy valójában akkor születtem meg Egon Estragonként. Cini nem tudom, hogy mikor született, az első dokumentum ez a fénykép, mely szerint már ő is élt, amikor én négy éves lettem.
Hat éves voltam, amikor a téli szünetre azt a házi feladatot kaptuk óvodában, hogy rajzoljunk hóembert, meg ilyenek. Amiről jól elfeledkeztem, és a szünet utolsó napján szánkózás közben jutott eszembe. Nem mertem bevallani a szüleimnek, hogy megfeledkeztem a házi feladatról, úgyhogy azt hazudtam, hogy azért menjünk haza, mert meg szeretnék tanulni olvasni. Aztán sutyiba' rajzoltam valami hóembert is. Így mire általános iskolába kerültem, már folyékonyan tudtam olvasni.
Imádtam az indiános regényeket, elolvastam az összes Karl May regényt. Rajzlapból vágtam, hajtogattam egy kis füzetet, apukám meg írógéppel begépelte az összes indián törzs nevét, amivel találkoztam a regényekben. Volt egy gazdasági világatlaszunk, amelyben minden országról megadtak száraz statisztikákat, és kiszámoltam, hogy a világon több, mint 800% indián él. Nagy lelkesen örvendeztem mindenkinek, hogy milyen jó, hogy ilyen sok indián van a Földön. Nem emlékszem pontosan, hogy ki volt, talán az egyik nagynéném, aki megemberelte magát, hogy ha a gyerek szemlátomást a korosztályánál lényegesen jobban vonzódik a tudományok iránt, akkor ne csak kezünket összecsapva, elhomályosodó szemekkel révüljünk, hogy úriZsten, milyen okos ez a gyerek, hanem ha valami butaságot csinál, akkor javítsuk is ki, így megtanított százalékot számítani. Nekiestem még egyszer, szoroztam, összeadtam napokon át, és most már pontosan számoltam ki, hogy hány fő indián él a Földön.
Aztán nagyjából ennyi elég is volt, hogy elunjam az elemi műveletekkel való bajlódást, és mire negyedikes lettem, rühelltem rendesen a papíron szorzást, osztást, és zsinórban hoztam haza a hármasokat meg négyeseket matematikából. Ekkoriban lettem először nagyon szerelmes, tíz évesen egy tizennégy éves lányba, nyilván teljesen egyoldalú volt ez a szerelem. Volt egy tengerimalac párunk, menetrend szerint jöttek a kismalacok, és az egyik malackát elküldtem ennek a lánynak, szerelmem jeléül. A legjobb haverom vállalta be, hogy elviszi, de aztán olyan furcsa sztorit mesélt a futárszolgálatáról, hogy így felnőtt fejjel visszagondolva, nem vagyok biztos benne, hogy az a malacka eljutott-e ahhoz a lányhoz vagy menetközben hősi halált halt a szerelem oltárán.
Kiderül, hogy tehetséges vagyok
Mindenesetre ötödikben megkaptuk ennek a lánynak a nála idősebb bátyját, mint pályakezdő tanárt matematika tanárunknak. Én őrülten szégyelltem magamat, hogy ilyen hülyeséget csináltam, hogy random tengerimalacot küldözgettem a húgának, de erről az afférról sem akkor, sem később nem esett szó. Szorozni, osztani továbbra sem szerettem, küzdöttem rendesen is a matek dolgozatokkal, de a fiatal és lelkes tanárunk adott fel gondolkodtató feladatokat szorgalmi házi feladatnak, amiket mind megcsináltam, és észrevette, hogy nem vagyok én buta a matematikához, csak nem szeretek számolni.
Hatodikban új matektanárunk lett, egy idősebb néni, aki biztatott, hogy a Pajtás újságban meghirdetett matekversenyen induljak el. Az első két forduló házidolgozat volt, mindkettőn továbbjutottam, így mentünk a megyei döntőre. Pöfögtünk Veszprém felé a tanárnő Trabijában, kormányváltóval váltogatott, közben kérdezgetett, hogy "na, és 75 fokos szöget hogy szerkesztek?", szerkesztek 60 fokosat, megfelezem egyszer, még egyszer, az így kapott 15 fokos szöget hozzámérem a 60-hoz. Nagyszerű, és 105 fokosat? stb. Anyukám meg oda, meg vissza volt az anyósülésen, hogy de jó, hogy a tehetséges fiacskájával foglalkoznak. Megyei döntőről az országosba jutottam, az országoson ezüst fokozatot kaptam.
Anyukám nem nagyon (nagyon nem...) értett hozzá, hogy mit is kellene velem kezdeni, de próbálkozott mindenfélével. Vett egy könyvet a BASIC programozási nyelvről, úgy, hogy számítógépet addig nem is láttam, és lelkesen olvasgattam. Azóta is lelkesen meséli, hogy a fiacskája általános iskolában megtanulta a BASIC programozási nyelvet, hát, bizonyára nem, csak nagyon lelkes voltam, aminek aztán az lett az eredménye, hogy vett nekem egy C+4 számítógépet. 20 ezer Ft volt 1987-ben, ami akkor kéthavi alapfizetése volt, nem kis összeg. A szomszéd srác meg megkérdezte tőlem, hogy "és akkor ez a számítógép tényleg ki tudja számolni, hogy milyen lesz a feleségem?".
Hát, azt nem, de elkezdtem ténylegesen számítógépes programokat írni. Volt egy ilyen újság, hogy Süni magazin, leginkább mindenféle természettudományi ismeretek voltak benne, de volt egy levelezési rovata is, amelyben rendszeresen közöltek fiatalok által írt program kódokat. Volt egy program, amely random szám generátorral labirintusokat rajzolt, és én is írtam egy ilyen programot (valamennyire az adott számítógép típushoz kellett igazítani a kódot). A történet egy másik szálán anyukám megvette a Ruszev-Ruszeva: Matematikai mozaik című könyvet, amelyben olvastam a nagy Fermat sejtésről (1994-ben bizonyították, azóta nagy Fermat-tétel). Persze, én is be akartam bizonyítani. Elkezdtem felírni a kn sorozatokat, és vettem a differenciájukat, majd a differenciák differenciáját, stb. Azt vettem észre, hogy az n-edik differencia konstanssá válik, de bizonyítani persze még ennyit sem tudtam. Meg nézegettem a prímszámokat, szitáltam Eraszthotenész szerint, láttam, hogy milyen szép mintázatban jönnek a p-vel osztható számok modulo 10 (tizesével írtam egymás alá a számokat), majd valami ötlettől vezérelve elkezdtem összeadás helyett szorozni, és elcsodálkoztam, hogy milyen kaotikusan jönnek a modulo 10 maradékok, és valahogy felfedeztem az álvéletlen szám generátorokat. Innen egy lépés volt, hogy az álvéletlen szám generátor magja legyen egy labirintus sorszáma, és ta-dam! sikerült 16 kByte-ba beleszuszakolni több ezer labirintust. Meg persze az álvéletlen szám generátor rendelt hozzá színeket, meg egyebeket, és egy komplett játékprogram kerekedett belőle. A haverom, aki a tengerimalacka-futár is volt, elvitte Budapestre valami játékprogramokkal foglalkozó cégnek, akik egész korrekten kielemezték a programot, majd megállapították, hogy használhatatlanul bonyolult a játék, nulla élményfaktorral, így nem tudják megvenni és kiadni.
Így nem váltam játékprogram íróvá általános iskolában. De hetedik és nyolcadikban is indultam a Pajtás újságban meghirdetett matek versenyen, hetedikben még ezüst fokozatot kaptam az országos döntőn, nyolcadikban már csak bronz fokozatot. Addigra már kezdett érződni az, hogy tehetséggondozás címszó alatt nem elég annyi, hogy kikérdezzük a gyereket, hogy hogyan kell k*60/2n fokos szöget szerkeszteni... Mindenesetre a saját tehetségemből annyi lendület még volt nyolcadikra is, hogy felvettek a Lovassyba spec. mat. tagozatra.
A rock'n'nroll az nem egy tánc
A gimnáziumi évek alatt kezdődött el a rock'n'roll. Bűn rossz magyar tanárunk volt, aki tanítás mellett/helyett a Naplót szerkesztette, ennek megfelelően felkészületlenül, pocsék órákat tartott, engem meg beskatulyázott hármasra. Angolból nagyot akartam szakítani, előzetes tanulmányok nélkül mentem a haladó csoportba, aztán persze ott sem jeleskedtem. A falusi kitűnő, tehetséges gyerekből egy gyenge hármas-négyes tanuló lett.
A kollégista lét is megviselt. Össze voltunk zárva mindenféle szakmunkásokkal, akik rendesen abuzáltak, belénk kötöttek, és bár nem vertek meg, azért rendesen tudtak terrorizálni. Közben serdültem, pattanásos lettem, a rossz étkezés, az esti ökörködések miatti nem alvás és nulla sportolás mellett egy elég gyenge fizikumú, pattanásos arcú, a rossz jegyei miatt rossz hangulatú, idővel frankón depressziós tizenéves lettem. Ekkor találtam rá a zenére, de még a koffeinre is, mint természetes antidepresszánsra. Volt egy walkmanem, kaptam valakitől egy sokadszorra másolt PUF demó kazettát, Pál Utcai Fiúk, ezerkilencszáznyolcvanöt, cé-ámoll-ef-gé, Utolsó év, elmúlik a nyár... Még most is borsódzik a hátam, hogy ez mekkora élmény volt akkor.
Hallgattam a depressziós zenéket, Cure-t, F.O. Systemet, Kontroll Csoportot, Bizottságot, Sziámit, megnövesztettem a hajamat, körbe kinyírtam, a fejem tetején levő hosszú hajat meg egyoldalra fésültem, így a fél halántékom és a tarkóm nullásra volt vágva, a fejem tetejéről meg a másik oldalra a vállamig ért a hajam. Jöttek a reménytelen szerelmek, olyan emlékeim vannak, hogy a folyosón éjjel háromkor kóválygok, tél volt, hideg, a folyosó végén, az ablak alatti radiátorhoz kuporodtam le, átöleltem a radiátort, aztán ott feküdtem órákon át.
Középiskolában végig hol reménytelenül szerelmes voltam, hol voltak barátnőim, akikbe meg nem voltam annyira szerelmes. Valahogy negyedikre kezdett normalizálódni az életem, nagy küzdő voltam mindig, nem hagytam, hogy a depresszió teljesen legyűrjön. Ez már a rendszerváltás után volt, az összes orosztanár át akarta képezni magát, így próbáltak megszabadulni a tanítástól, ahogy tudtak. Kiadott az iskola egy szabályt, hogy elég egy nyelvet tanulni, ha valamelyik nyelvből valaki nem akar érettségizni, akkor nem kell tanulnia azt a nyelvet. Így kitaláltam, hogy ELTE TTK biológia-kémia szakra megyek, mert az két központi érettségit jelentett, nem kellett nyelvből érettségizni, és leadtam --- az angol nyelvet! Mert oroszból meg volt lehetőség záróvizsgázni, szeptemberben lezáróvizsgáztam (nyilván az orosztanárok érdeke is volt, hogy átmenjünk, mert ők meg mentek volna továbbképzésre), így aztán orosz órára sem jártam. Osztályfőnökünk fiatal tanár volt, első osztálya, és parázott, hogy hoznia kellene a 90+%-os felvételi arányt, ami a sulira jellemző volt. Így kitalálta, hogy nem lesz technika óránk, mindenki megkapja a harmadikban kapott jegyét, meg nem lesz osztályfőnöki óránk sem, és abban a két órában tart fizika faktot azoknak, akik matek-fizika felvételit írnak valami műszaki egyetemre, és az egyik töritanárt meg rávette, hogy tartson történelem faktot azoknak, aki matek-törit írnak valami közgáz/pénzügy/stb. egyetemre. Rám egyik sem vonatkozott, ha tudtok követni, akkor már hat lyukasóránál tartunk :) (2 orosz, 2 angol, 2 fakt). Azért ekkora lógógép én sem voltam, cserébe bejártam kémia faktra és biológia faktra is (spec.matosként alapból nem volt fakultációnk). Az egész csak úgy ment, hogy a végén még rajzórára sem a saját osztályommal jártam, hanem a második désekkel, mert ott voltak jó alter csajok.
További jó lehetőség volt a lógásra mindenféle versenyekre járni. Matek OKTV-n bejutottam az országos döntőbe, és a döntő előtti egy vagy két napra is már felmentés kaptam a tanítási órák látogatásáról. Végig depis zenéket hallgattam a koleszban, semmi tétje nem volt, úgysem matekból akartam felvételizni. Akkor éppen az egyik osztálytársam húga volt a barátnőm, aki Zircre járt gimibe, és megígértem neki, hogy a verseny napján mire jön haza, én is végzek a versennyel, és várni fogom a buszpályaudvaron. Aztán vagy benéztem valamit, vagy csúszott a verseny, de el kellett jönnöm a dolgozat beadási határideje előtt, ha oda akartam érni a pályaudvarra, mire jött a busza. Néztem a feladatokat, és elszégyelltem magamat, hogy nem készültem semmit, aztán meg be is adom a dolgozatot a vége előtt. Úgyhogy összekaptam magamat, igyekeztem részeredményeket elérni és leírni. Nem tudom, hogy hogyan, de sikerült egy országos tizenötödik helyezést elérnem. Akkor még nem gondoltam, hogy ennek jelentősége lesz az életemben.
Negyedikes voltam, amikor az első (élő) egerem lett, Gizike, akit egy cserépcsapdával fogtunk meg a kolesz alagsorában. Nevelgettem egy öt literes befőttesüvegben, aztán gondoltam, hogy meg kellene házasítani, így vettem neki egy társat az állatkereskedésben. Pont össze akartuk őket ereszteni, amikor Gizike gondolt egyet, és kiszökött a befőttesüvegből. Kergettük a kolesz szobájában, és a nemnormális szobatársam addig vadult a kergetőzésben, míg Gizike szétpréselődött a meglökött ágy és a fal között :( Azt nem tudom, hogy Cini hol töltötte az általános iskolás és középiskolás korom nagy részét, de arra emlékszem, hogy amikor hétvégén hazamentem, együtt gyászoltuk meg Gizikét.
Mindenesetre az újonnan vásárolt egérke nálam maradt, majd a kollégiumi nevelőtanárnak elege lett az állandó egérszagból, így a barátnőmnél landolt. Ő sem akarta magányosan hagyni azt az egérkét, így vett hozzá egy kislányt, akitől aztán pici egérkék is lettek. Negyedik év végére eléggé válságba került a kapcsolatunk, én mentem fel Budapestre, ő maradt Veszprémben, és beláttuk, hogy ez így nem fog működni. Búcsúzóként kaptam két egérgyerkőcöt, Alizkát és Dezsőkét.
Budapest: a lehetőségek városa. De mire is?
Felvettek az ELTÉ-re. Jó ronda őszi idő volt szeptember második hete, amikor a félév kezdődött, hétfő beiratkozás volt, kedd reggel 8-ra mentünk Lágymányosra, első óra általános kémia. Az egész tanszék felsorakozott a katedránál, mindannyiunk Piroska nénije nekitámaszkodott a katedrának és belekezdett a mondandójába: "Maguk, akik kémiatanárok lesznek...". Én meg pislogtam, néztem jobbra, balra, hogy mijaf.van, milyen kémiatanárok leszünk mi? Há', csókolom, én jöttem a tudományegyetemre kémiát meg biológiát tanulni, há' mink tudósok leszünk, nem? vagy mi?!?!? Aztán közölték az évfolyamtársaim, hogy ez itt bizony a középiskolás biológia-kémia tanárképzés, jónapot. Kb. ennyire voltam képben 18 éves koromban.
Úgyszintén ált.kém. gyakorlaton vagy előadáson parasztvakításként mutattak nekünk oszcilláló reakciót, most átlátszó aranysárga, most sötétlila, hű, most megint aranysárga, megint lila, hű, hó! Én meg becsörtettem az analkém tanszékre, hogy csókolom, én tudós akarok lenni, oszcilláló reakciókkal akarok foglalkozni. Burger Marika mosolygott a naivitásomon, majd behívta az egyik kollégáját, aki meg cinikusan mosolygott rajtam, hogy aha, biológia-kémia szakos, látta, hogy aranysárga, meg lila, hű, hó, itt a Bazsa-féle egzotikus kinetika könyv, jó kemény a matekja, sok szerencsét hozzá biológia-kémia szakosként, fiatalúr. Csak azt nem tudta, hogy én spec.matra jártam középiskolában, így ha egy picit megerőlteti magát, akkor talán meg is tudta volna tanítani nekem azt a könyvet, de nem igazán akart velem foglalkozni.
Ennek ellenére forgattam a Bazsa-féle könyvet, álmodoztam, hogy tudós leszek, közben a bandzsaszemű T. Lacánál majdnem megbuktam állatszervezettan gyakorlaton, és kezdett értéke lenni annak az OKTV országos 15. helyezésnek, ami beváltható volt egy matek tanár felvételire. Teli voltam hármasokkal meg azzal a kegyelem ketteskével állatszervezettan gyakorlaton, így februárban beadtam a jelentkezésemet matektanár szakra is, nehogy már itt kibukjak az egyetemről, aztán elvigyenek katonának.
Nem buktam meg végül biológia-kémia szakon, ellenben felvettek mellé matek szakra, így három szakosként folytattam az egyetemet. Közben Alizka és Dezsőke románcából nem lettek kisegerek, ennek az egyetlen logikus magyarázata csak az lehetett, hogy Alizka is fiú egérke volt. Így Alizkát lecseréltük Cintiára, egy hófehér egérkislányra. Ebből aztán bőséges egéráldás lett. Dezsőke egészen különleges egérke volt, a hátán fekete-fehér foltos, a hasán barna-fehér. Dezsőke és Cintia gyerekei egyszínűek voltak, így Dezsőkét visszakereszteztük az egyik lányával, Cicamicával, amelyből csodálatos színű egérkék születtek. Volt közöttük ezüst, sárga, barna és fekete színű. Az ezüst és sárga színű egérkéknek piros szemük volt, a barnáknak és feketéknek pedig fekete. Ráadásul sokan foltosak voltak, ki szinte teljesen fehér, néhány színes folttal, kinek meg az alapszíne volt a színes, benne pici fehér foltokkal.
Ekkoriban vettem az első basszusgitáromat is, a Finkeynél egy használt Jolánát vagy valami hasonló kategóriájú cuccost. Érdekes jelenség voltam, különösen akkor, amikor hosszabb szünetekre mentem haza vonattal, szálltam át Révfülöpön a gyorsról a személyre, egyik kezemben Dezsőke a háremével egy terráriumban, szúnyoghálóval lefedve, spanglival átkötözve, másik kezemben a basszusgitárom, a hátamon a 90 literes fekete hátizsákom teletömve, rajtam turkálóból összetúrt szakadt rongyok, az oldalt kiborotvált, de a fejtetőmről a vállig érő zsíros hajamat belefújta a szél az arcomba, csodás látvány lehettem.
Mindezt úgy, hogy zenekarom nem is volt, teljesen kakukk voltam a zenéhez, zenekarom is csak a második év végén lett. Egy egyetemi bulizenekar keresett basszusgitárost, én meg nagy bátran elmentem nulla tudással, látták, hogy nem tudok semmit, mondták, hogy most gét pengessek, most effet, most cét. A dobos, aki szintén nem tudott dobolni, teljesen odavolt, hogy nem pengetővel pengetek, hanem az ujjaimmal, hű de vagány, én meg mondtam, hogy hát ja, az Aurórában is így penget a Galacs, há' így kell, nem?
A nyári szünetre elláttak valami instrukciókkal, pár számot igyekeztek megtanítani, de nem fűztek hozzá nagy reményeket. Én viszont egész nyáron minden nap szépen leültem gyakorolni azt a pár számot, amit tanítottak. Ősszel elég rossz volt a hangulatuk, mert a dobos nagymamájánál nem lehetett tovább próbálni a mosókonyhában, se próbahely, se egy normális bőgős, mi lesz így? Én meg bementem a budaörsi úti koleszba, a B épület alagsorában volt egy helyiség, ahol pólókat szitázott egy srác, hogy oda bemennénk próbálni, cserébe adunk egy ingyen koncertet. A srácnak a barátnője, de ezt csak akkor tudtam meg, amikor mentem hozzá tárgyalni a próbahelyről az a lány volt, akihez sok évvel ezelőtt vagy eljutott, vagy nem az a tengerimalacka.
Mindenesetre beloptam magamat a zenekar tagjainak a szívébe, hogy szereztem próbahelyet, és aztán még jobban megörültek, hogy komolyan vettem a feladatomat, és szépen elkezdtem tanulgatni a számaikat. Így bevettek a zenekarba, és novemberre már 20+ számból álló koncertet adtunk. Persze valami elképesztően lámpalázas voltam, iszonyat sokat bénáztam, de egészen jó hangulatú koncert volt, főleg a végére, amikorra a közönség nagy része matarészeg lett. Már erről a zenekarról is van felvétel, olyan 10-15 évvel ezelőtt a gitárosunk bedigitalizált pár számot, amit elküldött nekem (szerintem még iwiwen :P ). Nyilván full amatőrök voltunk, de egy időben az azóta Magyarország orraként elhíresült Zólyomi Zsolt énekelt benne, ha már blogposzt, toljunk egy kis multimédiás kontentet is, de én szóltam előre, hogy full amatőr... :)
Tudós leszek?
Mindemellett kezdtem egyre komolyabban venni, hogy tudós leszek. Spec.mat után a matek tanár szak meg sem kottyant, és a biológia-kémia szakba is kezdtem belerázódni. Mellette jártam mindenféle specikre, meg mondták, hogy a Szathmáry Eörshöz kell menni szakdolgozni, mert "ő tud állást szerezni". Így bejelentkeztem nála, nem volt sokkal szívélyesebb, mint a Burger Marika kollégája, de most már nem hagytam magamat lerázni. Kisdi Évinél tanultam ökológiai modellezést, nagyon sok érdekes matekot tanultunk, meg jártam mindenféle random specikre, igazából nem volt mentorom, aki megmondta volna, hogy mi lenne a jó, mentem a magam feje után. Áthallgattam a matematikusokhoz, Jocónál imádtam az algebrát, azt a két félévet végeztem el ott, amikor csoportelméletet meg reprezentációelméletet tanított, Bogdán Matyinál a topológia egy rossz választás volt, csak az időm ment el vele, operációkutatásba meg beletört a bicskám, valami fiatal gyakorlatvezetőnk volt, a Farkas lemma környékén feladtam, hogy én ebből nem értek semmit. Meg Lukács András tartott egy "Bolyongások gráfokon" specit, amiből szintén egy szót sem értettem, de az úgyis csak speci volt, és fontosnak tűnt, ott volt a Csörnyei Mariann is, Simonovits Miki meg az egyik óra végén becsörtetett, és elkezdte fűzni a Mariannt, hogy ők most olyat csinálnak, hogy nagy gráfokat benyomnak egy 26 dimenziós térbe, és az milyen jó, de a Mariann már ott lepattintotta, hogy valójában a Keleti Tamás féle valós analízis a nagy csoda, ő oda szeret járni, mert annál jobb nincs is. Engem is fűzött, meg az összes évfolyamtársát, hogy Keleti Tamáshoz kell járni, én meg kicsit azért kezdtem el a biológia-kémia szakot, mert kösz, nekem spec.maton elég volt az analízis, amit ott megtanultam, azzal röhögve levizsgáztam egyetemen is tanár szakon, de köszi, nekem elég volt annyi az epszilon-deltázásból. Közben a hajam is konszolidált lett.
Eörsnél elég elhanyagoltnak éreztem magamat, de azért összehoztam egy szakdolgozatot, és ő meg csak kitaposta, hogy a szokásos kettő helyett három PhD hallgatói helyet kapjon az iskolája, és engem is felvegyenek harmadik helyen. Aztán a doktori iskolában nem történt semmi, nagyjából fogalmuk nem volt, hogy mit tanítsanak, de senki nem volt ott, aki akár közelítőleg értett volna ahhoz, amiből én a doktorimat akartam csinálni. Az első egyetemi zenekarom után még az egyetemen volt egy blues zenekarom, aztán az ottani gitáros seftelt számítástechnikai alkatrészekkel, és tőle vettem az első hangkártyámat és vele együtt kaptam egy midi sequencer programot is. Azzal elkezdtem zenéket írni, lett egy jazzrock zenekarom, de az is megszűnt még az egyetem végén, és pont az egyetem befejezése és a doktori elkezdése közötti nyáron lett egy blues zenekarom. Ez a blues zenekar elég jó volt, bár amatőrök voltunk, a nyáron összepakoltunk egy háromórás műsort, és elkezdtünk koncertezni. A szájharmónikás-zenekarvezető aggódott, hogy én majd a doktori iskolában agyon leszek terhelve, aztán meg csodálkozott, hogy a heti egy rumosteázáson kívül nem történik semmi.
Az a rumosteázás az Obornyi Bea féle ökológus tea volt, csütörtök délutánonként, mindig valaki előadott, főztünk teát, a Kertész Miki meg minden héten hozott egy kétdekás rumot, azt iszogattuk meg a tea mellé. Én is többször előadtam ott nagy lelkesen, senki nem értett belőle egy szót sem. Mellette állandóan magántanítottam, koncerteztünk, és eléggé belevetettem magamat az éjszakai életbe. Egy év után vége lett a blues zenekarnak, eladtam a basszusgitáromat is, és eldöntöttem, hogy inkább tudós leszek, mint zenész. De lényegében nem volt mentorom, senki nem mutatott utat, mentem a magam feje után, mellette meg magántanítottam. Így született meg az első tudományos kéziratom a doktori iskola első két éve után, amit aztán rendesen visszapofoztak, kaptam egy ilyen bírálatot, próbálom szó szerint idézni:
"In the presence of lots of excellent publications in this topic, I do not think it is worth publising this rather primitive and trivial manuscript".
Hát, kb. majdnem itt volt a tudományos karrierem vége... Az első feleségem, akkor menyasszonyom témavezetőjével ültem le beszélgetni, aki kicsit értetlenkedve nézte, hogy mennyire árván vagyok hagyva, annyi tanácsot adott, hogy írjak random embereknek, akiknek a cikkei olyasmikkel foglalkoznak, amik engem érdekelnek, aztán majd csak segíteni fog valaki. Így kerültem kapcsolatba az őrült anarchista leendő főnökömmel, aki elküldte pár publikálás előtti kéziratát, amelyről én feltettem magamnak három értelmes kérdést, és abból írtam három cikket.
Erről a kedves úriemberről bárki ránézésre megmondhassa, hogy az Oxfordi Egyetemen professzor
A doktori iskolában teljesen UFÓnak néztek. Kicsit lesajnálóan mosolyogtak rám, hogy hát, öregem, eddig sem értettük, hogy mijaf.szt csinálsz, de már azt is visszapofozták, hogy baromságokat beszélsz, ezt meg még kevésbé értjük, nyilván még nagyobb baromság. Ennek ellenére az Eörs megszánt, és adott a Collegium Budapestben egy öthónapos ösztöndíjat, de nem a doktori ösztöndíjam után rögtön, hanem fél év csúszással. A kijelölt témavezetőm meg elégedetten mondta, hogy "na, az a hely majd kiváló lesz arra, hogy a doktoridat befejezzed". Olyan hangsúllyal, mintha azt mondaná, hogy "kapsz öt hónapon át havi nettó 1200 Eurót, cserébe azt csinálsz, amit akarsz, ne mondd már, hogy rossz volt ebbe a doktori iskolába járni..." De nekem meg volt három kéziratom, amit olyan tél folyamán már beadtam, és az volt a terv, hogy megírom a doktorimat a következő nyáron. Nem nagyon akarta elhinni senki sem, hogy ez működni fog, de aztán nyárra a három kéziratomból kettőt elfogadtak publikálásra (a harmadikat meg őszre), meg volt még egy cikkem az egyik évfolyamtársammal, amiben másodszerzős voltam, és az a három cikk bőségesen elég volt a doktori cím követelményeihez.
Ennek ellenére fél évig egy biokémiai laborban dolgoztam, mert közben megházasodtam, útban volt az első gyerek, kellett a kenyérkereső ember a családba, más állást meg nem kaptam. Előtte nyáron az egyik cikkem kapcsán voltam Dániában egy konferencián, ahol végre személyesen is találkoztam a leendő őrült főnökömmel, aki mondta, hogy ő éppen pakol, megy Oxfordba, de aggyakmá'be egy posztdoktori pályázatot a frissen alakuló kutatócsoportjába, szívesen látna. Mentem ajánlólevelekért kuncsorogni vissza a doktori iskolába, ahol lesajnálóan néztek, hogy apukám, egy bő éve még visszab.ták a kéziratodat, amiben két évi munkád volt benne, mint macskát sz.ni, most meg Oxfordba akarsz menni posztdoknak? De azért írtak ajánlólevelet, és virágnyelven mondták, hogy nagy reményeim ne legyenek. Decemberben kaptam levelet, hogy shortlistre kerültem, hívnak interjúvolni, én meg be voltam f.sva, hogy alig beszélek angolul, hűb.meg, mileszitt...
Az is elég kemény volt, hogy eljussak a szállásig, ráadásul volt egy napom üresen, mert nem ment minden nap repülő Angliába. Aztán az interjú napján poklok poklát éltem át, szabályosan rosszul voltam az izgalomtól. Mintha kivégzésre vezettek volna be, bementem a tárgyalóterembe, ott ült 4-5 ember, John Gittins, a tanszékvezető ott ült velem szemben, és így indított:
"Well, the first question will be very easy..."
...és a mai napig nem tudom, hogy mit kérdezett... Ott ültem hideg verejtékbe fagyva, hogy akkor én most egy könnyű kérdést kaptam, és nem értek semmit.. Aztán még próbáltak kérdezni, de semmit nem értettem... Aztán mondták, hogy jó, akkor beszéljek arról, amiről tudok beszélni, én meg szépen elmondtam a hagymázas terveimet. Délután elmentem sétálni, aztán a szállásom ajtaján találtam egy cetlit, hogy az őrült főnököm elhív este sörözni. Leültem vele sörözni, aztán makogtam ezt-azt, és ő meg úgy ítélte meg, hogy talán nem vagyok idióta, csak nem tudok angolul, de majd csak megtanulok, azért az annyira nem nehéz.
Hát, így vettek fel Oxfordba posztdoknak... A volt doktori iskolámban meg teljesen elképedtek, az egy dolog, hogy beadom a doktorimat, oszt másnap lerombolják a WTC két tornyát, de hogy ezzel a produkcióval még fel is vesznek Oxfordba posztdoknak, ez érthetetlen. Mindenesetre azt mondták, hogy hát, nem értjük, hogy mijaf.szt csinálsz, de ha mások szerint ennek van értelme, akkor nesze, itt egy PhD fokozat, summa cum laude.
Oxford, Oxford, Oxford...
Azért még voltam a Collegium Budapestben öt hónapot, aztán húztam a ködös Albionba. Ami nem is volt annyira ködös, imádtam azt, hogy bár sokat esik, de azért elég gyakran kisüt a Nap is egy-két órácskára, és még decemberben is harsány zöld a fű. Az őrült anarchista főnökömnek kb. annyi volt a tudományszervezési képessége, hogy mindenki beszéljen mindenkivel, de mivel elég erős mezőnyből lehetett szelektálni, így még úgy is sikerült egy erős csapatot összehozni, hogy garantáltan nem a legjobbakat vette fel, mert pl. felvett engem is.
Úgyhogy ott másfél év alatt vagy tízszer többet tanultam, mint a doktori iskola három éve alatt (saját magam, mert érdemi oktatás a doktori iskolában nem volt...). Volt journal club, book reading club, meg minden héten volt egy meghívott előadó, egyik héten Angliából, másik héten külföldről. Melette hat másik posztdok, páran elég sokat tudtak, a többiek meg velem együtt tanultak, intenzíven, illetve azért nyilván senki nem volt segghülye, és mindenki tanult valamit, amit a többiek nem, változatos szakmai háttérrel jöttünk, így sokat tudtunk ötletelni, és kiválóan tudtunk dolgozni. Sőt, velünk egy szinten (fizikailag, tudásban sokkal feljebb...), az épület másik szárnyában volt a Peter Donellynek a kutatócsoportja, közös teakonyhánk volt, együtt kávéztunk minden nap 11-kor és délután 4-kor (egy angol sem érti az ötórai teát, az nálunk a négyórai kávé volt...), ott is rengeteget tanultam. Kaptam egyetlen egy esélyt, hogy kutató legyek, és éltem vele.
Ismét Budapest, ismét Oxford
A sikerek ellenére alig vettek fel posztdoknak odahaza, és jobb híján mentem vissza az Eörs kutatócsoportjába. Továbbra is UFÓ voltam, de ezzel egy darabig nem törődtem, vitt a kint kapott lendület. Két dolog tett be nagyon. Az egyik az, hogy szopjammá'le a f.mat, azt szorozzam be kettővel, de inkább hárommal, írjam le, ő meg aláírja, hogy hű, milyen okos vagyok, aztán majd arra kapok egy Akadémiai Ifjúsági Díjat, de neki nincs arra ideje, meg energiája, hogy akár közelítőleg is megértse, hogy én mit is csinálok. A másik a retek volt. Mármint a RET-ek, azaz a Regionális Egyetemi Tudásközpont, ami az akkori kormányzat egy pályázata volt, és amiből egyet az ELTE TTK/IK konzorcium is nyert. Akkoriban az volt a mondás, hogy azért nem megy a kutatás-fejlesztés, mert nincs szabadalom, így szabadalmak kellenek, százával, ezerével. Node szabadalmaztatni csak azt lehetett, ami még nincs lepublikálva, a jótudós ember meg ugyebár publikál, minél többet. Az ellentmondást úgy lehetett feloldani, hogy azok a szédültek, akiket valami csoda folytán nem rúgtak ki a Bokros csomag idején, de azóta sem csináltak semmit, csak referálatlan konferenciaabsztraktokat publikáltak mindenféle kétes konferenciákon, hülyeségeket beszélve, na, ők lettek a nagyurak a RETekbe', mer' ugye őnekik van szabadalmaztatható eredményük, mer' ugye nincs lepublikálva (a referálatlan konferenciaabsztrakt nem számított publikációnak szabadalom szempontjából, de arra jó volt, hogy takargassák a semmihezértésüket, és ne rúgják ki őket az egyetemről, elégtelen szakmai munka miatt). Az meg, hogy hülyeségeket írogatnak, az meg nem érdekelt senkit.
Engem eléggé lehangolt ez a kontraszelekció, aminek a vége az lett, hogy eljöttem az ELTÉ-ről. Közben az anarchista főnökömmel is összerúgtam a port. Amikor eljöttem Angliából, írtam egy BBSRC/EPSRC grantet, amit a főnököm meg is nyert. A terv az volt, hogy ő felvesz pár posztdokot, akikkel szorosan együtt tudok majd működni. De addigra már híre ment Angliában is, hogy ő egy őrült fazon, aki fejetlen csirkeként rohangál a folyosón lyukas zokniban, laptoppal a kezében, így már nem volt elég Oxford renoméja, hogy jó embereket vegyen fel. Helyette csak olyan kalandorok voltak, akik azt gondolták, hogy itt majd kapnak pár hónapig fizetést, amíg nem találnak jobb állást, és elkezdtek bemószerolni a főnökömnél, hogy én mit pattogok nekik, hogy ezt-meg-azt kellene csinálni. A főnököm meg engem cseszett le, hogy én miért nem hagyom a posztdokjait dolgozni, nála liberalizmus van, szabadság.
Ennek a vége az lett, hogy a pályázati időből elment két év, eredmény meg nulla, és az ex-főnököm megijedt, hogy olyan rossz értékelést fog kapni, hogy életében nem nyer többet se BBSRC, se EPSRC pályázatot. Így megkeresett engem, hogy ugyammá', csináljam meg akkor a munkát, amit a pályázatban bevállaltunk. Én meg benyújtottam a számlát, hogy jó, de Budapestről dolgozom home office-ban, kiküldöm a programozó diákomat, őt is vegye fel fiatal programozónak, és havonta egy hetet megyek ki, felveszem a fizumat, konzultálok mindenkivel, osztcsá'.
Ez már az az idő volt, amikor két gyerek mellett kellett volna a nagyobb lakás, zugiban a másodállásaimat megtartottam itthon is, az egyhetes kinti tartózkodásokat meg először Youth Hostelekben oldottam meg. Pár alkalommal így ment, 16 ágyas dormitorykban, aztán az egyik alkalommal volt ott egy olyan fickó, aki mellett a Blaha aluljárójában a csövesek gyöngyvirág illatúak voltak. Pluszban veszettül horkolt, és amikor valaki megrázta az ágyát, hogy ébredjen fel, mert nem lehet aludni a horkolásától, veszettül pipa lett. Kikelt az ágyából, és odament a másik faszihoz:
- Where are you from?!?!?
- Scotland...
- You bloody Scotitsh!!! I'M GOING TO KILL YOU!!!
Csak a szája járt, de ez az affér elég volt ahhoz, hogy kibulizzam a főnökénél, hogy azokon az egy heteken nála aludjak. A programozó diákom is vérszemet kapott, hogy van olcsóbb (= ingyenes :) ) szálláslehetőség, így a végén ketten laktunk a főnököm előszobájában. Cserébe főztünk néha a főnökömnek, jókat vacsoráztunk, aztán amikor elkezdtük erőteljesen megcsapolni az olasz borait, akkor szólt, hogy azért most már állítsuk le magunkat :)
Mindenesetre ez a pár év elég jó anyagi helyzetbe hozott.
Tényleg tudós leszek
Ezzel párhuzamosan lett az első szakdolgozóm, egy matematikus srác, hogy agyjak neki már valami szakdolgozati témát. Kisdi Évinél tanultuk a Leslie féle populációdinamikai modellt, ahol elhangzott a Frobenius tétel is, a Lukács András specijén is gyakran szerepelt a táblán a lambdakettő, bár akkor anno egy szót nem értettem, de azt igen, hogy ez fontos. Akkoriban nem mentek jól a dolgaim, nem keveredtek rendesen a Markov láncaim, így mondtam a diákomnak, hogy te, figyu, itt a lambdakettő az fontos, meg kellene tanulni, hogy miről is van szó, aztán tanítsd meg nekem is. A srác meg kiváló diák volt, megtanulta magától, aztán megtanította nekem is. Azóta is ez az egyik kedvenc módszerem, hogy a diákjaimtól tanulok.
Akkoriban nagy csaták voltak arról, hogy fontossági mintavételezés vagy Markov lánc, én persze Markov láncos voltam (az őrült főnököm nagyon kedves hippi/mother nature-hívő posztdokja meg fontossági mintavételező), de néha kevertem a kettőt, volt egy olyan ötletem, hogy szekvenciális fontossági mintavételezünk, de párhuzamosan sokszor, több mélységbe lemegyünk, aztán az állapotokat cserélgetjük, hasonlóan a Parallel Temperinghez. Sok emberrel beszélgettem, a tanácsukra mentem el a Lovász Lacihoz, aki adott pár alapvető cikket leszámlálási fákról és a mintavételezés és a bonyolultságelmélet közötti kapcsolatokról. Innen már sima liba volt, hogy ez egy olyan mély, és sok részében még felfedezetlen terület, hogy akár innen mehetek nyugdíjba. A mai napig hálás vagyok Lacinak, hogy egy-két konzultáció után pontosan meg tudta mondani azokat a cikkeket, amiket el kell olvasnom ahhoz, hogy utána már önállóan tudjak tanulni.
Ez 2008-9-ben volt. Azóta jópár év eltelt. De amikor tavaly elkezdtem írni a nagydoktorimat, találtam a laptopomon 2012-es jegyzeteket, az volt az első alkalom, amikor gondolkodtam azon, hogy meg kellene írni a nagydoktorimat. Az akkor még csak terv volt, de azért jó volt látni, hogy 2022-ben is hasonlóan gondolkodom, és azt is jó volt látni, hogy az elmúlt tíz évben csomó mindent megcsináltam, ami akkor még csak ködös terv volt, és amelyek hiánya miatt döntöttem úgy 2012-ben, hogy előbb még további eredmények kellenek.
Konklúzió és disclaimer
Tényleg úgy érzem, hogy puszta véletlenek során jutottam el ide. Sok szerencse kellett hozzá, de szerencse azt éri, aki felkészülten várja. Ha nem veszik észre az általános iskolában, hogy tehetséges vagyok, akkor talán a tapolcai gimnáziumban érettségizem, és Keszthelyen végzek el egy agrár szakot. Valami agrármérnök lennék, esetleg a Szent-György hegyen többé-kevésbé menő borász. Ha meg kaptam volna tisztességes tehetséggondozást, akkor meg talán már a középiskolát is Budapesten végzem, a Fazekasban. Lehet, hogy akkor soha nem lettek volna egérkéim, és Cini is kevésbé fontos szerepet töltene be az életemben, amibe még belegondolni is borzasztó.
Ha a középiskola nem lett volna ekkora szívás, akkor lehet, hogy nem vettem volna észre, hogy milyen gyönyörű, sokszínű a világ. Ha meg összetörök, akkor a Péterfy Bori unokahugával lettem volna valami lecsúszott drogos valami hippi/alter kommunában. Vagy én lettem volna az Amorf Ördögök basszusgitárosa. Az epszilon-deltázásra sem tudok haragudni, bár rühelltem rendesen, de azért mégis sokkal gyorsabban látom a nagyságrendi növekedéseket a kollégáimnál, a diákjaimon meg a mai napig meg tudok döbbenni, hogy milyen lassan számolnak határlértéket, meg nem tudnak nagyságrendeket becsülni. Ha meg szerettem volna az epszilon-deltázást, akkor dinamikai rendszerekkel foglalkoznék, és lehet, hogy matematikusnak megyek, akkor meg lemaradtam volna a biológia-kémia szakos képzés szépségeiről, amik azért léteztek, a sok szívás mellett.
A T. Lacát mindenki bandzsaszemű T... Lacának hívta, csak kimondtuk a családnevét is, amit most nem írok le PC/személyiségi okok miatt. Ha jobban szívózik velem, akkor matematika-kémia szakos tanár lennék most, vagy vegyész. Ha meg jobban mentek volna nála a dolgaim, akkor meg ökológus.
Ha az Eörs komolyabban foglalkozik velem, akkor evolúcióbiológus lennék. Ha meg még kevésbé törődik velem, akkor otthagyom, és akkor elméleti kémikus vagy statisztikus fizikus lennék. Akárhogy is, de minden nehézségek ellenére jól jöttem ki abból, hogy teljes szabadságot adott, bár hajszálhijján múlt, hogy elvérezzek. Lukács András specijén valószínűleg azért nem értettem semmit, mert ő sem értette. Hogy mennyire volt rossz az a speci, nem tudom, pláne, hogy a Mariann is járt oda. Lukács András is Simonovits Miki tanítvány volt, a Simonvits Miki meg még az Eörsnél is mostohábban bánt a diákjaival, ez sem valami hízelgés, de vállalom, hogy leírom. Aztán ki tudja, én hogyan bánok a diákjaimmal? Mondjuk én legalább megértem, amit csinálnak, sőt, őket kérem meg, hogy tanítsanak, de lehet, hogy ők jobban fel vannak háborodva ezen, mint én az Eörsön, hogy hogy képzelem ezt, hogy önállóan kell tanulniuk, hát ki ér rá erre a rohanó világban, miért nem öntöm a fejükbe a tudást a lehető leghamarabb.
Ha a doktori iskolában kapok valami normális képzést, akkor most valami közepesen sz.r evolúcióbiológus vagy elméleti biológus lennék valami egyetemen. Talán Debrecenben, kaptam volna egy szolgáltai lakást. Egyszer tényleg felhívott a Tóthmérész Béla, hogy felajánl egy adjunktusi állást Debrecenben és mellé egy szolgálati lakást, de nemet mondtam rá. Az már a retkes időben volt, az első oxfordi kiruccanásom után, akkor már tudtam, hogy én annál többet akarok elérni az életben. Bár ha azt elfogadom, akkor meg előbb kezdek el újra zenélni a blues zenekarom gitárosával, aki Debrecenben volt filozófia/népművelő szakon. Ha meg nincs szerencsém, a nulla doktori képzés eredményeképpen nem leszek tudós, akkor meg valami magániskolában korrepetálnám a bukásra álló diákokat.
Kisdi Éviről és Lovász Laciról csak jókat tudok mondani. Ha maradok a Kisdi Évi féle vonalon, akkor lehet, hogy én is külföldön végzem, mint ő, ha meg a Lovász Lacival előbb találkozom, akkor meg lehet, hogy még nagyobb tudós leszek, de egyáltalán nem biztos, hogy könnyebb lett volna a tudományos karrierem, mert az álláslehetőségeimben sokat nyom az, hogy sokmindent tanultam, mégha a magam hülye feje után menve, össze-vissza is.
Szóval akármennyire is vannak szomorú fejezetek az életem könyvében, akármennyire is bicskanyitogató pl. a retkes sztori, azért mégis minden pont úgy volt jó, ahogy történt. És a legszebb részek még csak most fognak jönni :)
