Első feleségemmel egy patrónus-gólya kiránduláson találkoztam először. Már akkor is így működtem: végignéztem az évfolyamukon, megkerestem azt a lányt, aki legjobban tetszett, és vele próbáltam ismerkedni, a többiek nem érdekeltek. Egész hétvégés kirándulás volt, egy általános iskola tornatermében aludtunk szombat este (csóró egyetemisták voltunk, ez volt a költséghatékony megoldás), vastag tornamatracokon aludtunk hálózsákban, és simán mellette foglaltam helyet (persze, illedelmesen közel méter távol, személyes tereket betartottuk). Fényes holdvilágos késő őszi éjjel volt, besütött a holdvilág a tornaterem ablakán, és csillogott a fekete haján. Egész éjjel azt bámultam, gyakorlatilag nem aludtam semmit azon az éjszakán. Hajnalban kelnem kellett, mert vissza kellett érnem az Északi-középhegységből Budapestre, zenekari próbára.

Másfél hét volt a koncertig, életem első koncertje volt. Egy egyetemi bulizenekar. Éppen jöttem ki egy toxikus, reménytelen szerelemből, azt a lányt hívtam meg a koncertre, aki megígérte, hogy jön. Koncert előtt úgy éreztem magamat, mint akit kivégzésre visznek, iszonyatosan izgultam, évfolyamtársaim tartották bennem a lelket. És persze vártam a lányt, aki megígérte, hogy eljön. Nem láttam koncert előtt, az első számokat szinte végig bénáztam, rengeteget rontottam izgalmamban. Aztán oldódott a hangulat, már egész jól éreztem magamat. Ekkor láttam meg a színpad előtt ezt a lányt, keresett a szemével, amikor ránéztem, összetett kezeire ráhajtotta a fejét, mutatva, hogy akkor ő most megy haza aludni. Ennyit láttam őt életem első koncertjén. (Egyébként ő az a ma négygyerekes anyuka, akiről megemlékeztem itt). És ez a jelenet jól leírta, hogy milyen volt a kapcsolatunk: mindig adott valamit, amire nem mondhattam azt, hogy semmit, cserébe élvezte, hogy folyamatosan szerelmet vallok neki. Minimális befektetés -- maximális haszon.

Ebből a toxikus helyzetből menekülve kifelé kezdtem el udvarolni az első feleségemnek. November elejétől március eleje lett, mire eljutottunk oda, hogy megcsókoltam. Ebben az időben párszor elmentünk moziba (nem kettesben, hanem évfolyamtársakkal), rendszeresen összefutottunk vizsgaidőszakban, megbeszélni, hogy kinek hogy sikerült a vizsgája, aztán a tavaszi félév elején rendszeresen megvártam anatómia gyakorlat végén, és hazakísértem.

1995. március 3-a volt, péntek. Anatómia gyakorlatról kísérem haza, az Astoriánál a mozgólépcsőn jött felfelé Förgi, és kérdezte, hogy megyünk-e Balaton koncertre. Mondtam neki, hogy jövök majd vissza. Aztán a kapualjban megcsókoltam a leendő feleségemet. Utána meg vissza Balaton koncertre. Breki becenevű haverom volt a rendező az Erdős caféban, ahol a koncert volt, neki köszönhettem, hogy egyáltalán bejutottam, mert panaszkodott, hogy már így is sokkal többen vannak a koncerten, mint ahány főt a tűzvédelmi terv megenged. Zseniális koncert volt, trióban játszottak, Wahorn Simon basszusozott, az azóta nagyon skizofrénné vált Immánuel dobolt, Misi pedig nem csak akkordozott, hanem szólókat is játszott.

Azt gondolom, hogy ez jól elmondja, hogy milyen volt az a kapcsolatom, amiből aztán az első házasságom lett. Menekültem a múltamból, nem akartam depressziós lenni, ki akartam menekülni abból a világból, ami körülvett tizenéves koromban. "Nem a nagy szerelemmel kell megházasodni, mert a szerelem elmúlik" - hazudták a magukat okosnak képzelő felnőtt emberek körülöttem, és én elhittem ezt. A leendő feleségem csinos volt, okos volt, jó alakja volt, valamennyire vonzódtam is hozzá, hát lám-lám, hónapokig udvaroltam neki, mire elcsattant az első csók, rendezett családi körülmények között nőtt fel, szüleink összefogva a seggünk alá pakolták az első lakásunkat, mi kellett volna még? A szerelem? De hát az elmúlik, hazudták. 

Így teljesen racionális döntés volt a házasság. És szép, lassan felépülő kapcsolat volt, ahogy a nagykönyvben meg van írva, hát ilyen a jó kapcsolat, bárki megmondhatja.

Persze, hogy nem volt az. Folyamatosan jöttek a kísértések. Olyanok, amelyekbe akár én is szívesen belementem volna, és ez meg is látszott rajtam, sőt, én is tettem lépéseket a flörtölésben, de hát én HŐS voltam, aki ellenáll a kísértésnek. Volt egy lány, akit magántanítottam egy magániskolában, szerintem egy idő után már csak azért járt, mert szerelmes volt belém, csak matekot tanult, nem járt semmilyen egyetemre, egész odáig ment, hogy az egyik órán felajánlotta, hogy ne itt a magániskolában legyen a következő óránk, menjek fel hozzá nyugodtan, de hát én HŐS voltam, aki ellenáll a kísértésnek. Az egyik tanárnő is legyeskedett körülöttem, de hát én HŐS voltam, aki ellenáll a kísértésnek. Aztán Angliában az egyik kolléganőm is úgy volt, hogy a férje Cambridge-ben volt, mi Oxfordban, és úgy alakult, hogy egyszer még este hatkor is bent voltam a munkahelyemen, ő meg felhívott az otthonából vezetékes telefononon, hogy lenne-e kedvem felmenni hozzá, megbonthatnánk egy üveg bort, de én HŐS voltam, aki ellenáll a kísértésnek. Az albérletben csak egy szobát béreltem, igazi multikulti volt a házunk. A szomszéd szobában egy kínai lány volt, azzal is addig kerülgettük egymást, míg egyszer csak, fogalmam sincs, hogy hogyan alakult ki a szituáció, csak arra emlékszem, hogy ott áll előttem a nappaliban, és azt mondja, hogy "I exactly know what you feel now", én meg zavaromban elfordultam, és elkezdtem a hűtőben matatni, mert én egy HŐS voltam, aki ellenáll a kísértésnek.

És még lehetne sorolni. Addig ment a hősködés, amíg az egyik lányt nem csak megkívántam, hanem szerelmes is lettem belé. Na, annak már nem bírtam ellenállni. OK, OK, reménytelen szerelem volt, de az volt az a pont, amikor beszéltem a feleségemmel, hogy bajban van a házasságunk.

Onnan még sok év kínlódás volt az első házasságom, hullámhegyek és völgyek. Mindenféle nők lettek az életemben, hol reménytelen szerelmek, hol rövid, de intenzív kapcsolatok, majd újra megpróbálni rendbe tenni a házasságunkat... Ennyit a lassan kibontakozó kapcsolat lesz majd a jó elméletéről.

Az egyik (az utolsó...) hullámvölgyben kitaláltam, hogy annak semmi értelme nincs, hogy én itt stírölöm a hölgyeket, de aztán hősiesen mindig visszakozom (már amikor...), engedjük ezt el, pár laza numera majd talán jót fog tenni ennek a bennem tomboló kínlódásnak.

Tervnek jó volt, homokszem ott csúszott be a gépezetbe, hogy az első nőbe az első randin szerelmes lettem. Pedig tényleg úgy volt, hogy laza kapcsolat szexszel. Ha már bő lére eresztem itt a történetet, akkor elmesélem mégegyezer (tuti, hogy sokszor mondtam már), hogy első randin majdnem sarkon fordultam, hogy "Bocs, de veled aztán tuti, hogy nem akarok semmilyen kapcsolatot". Aztán illendőségből mégis leültem dumcsizni, és fél óra múlva azt gondoltam, hogy hm, egész kedves, aranyos csajszi ez. Néhai feleségem (mert ugye ő volt az, akivel ez a randi megesett) meg mesélte később, hogy ő fél óra múlva már ott tartott, hogy miközben dumcsizott velem, gondolatban már arról fantáziált, hogy átmászik a köztünk levő asztalon és konkrétan megerőszakol engem :)

Annyira nem voltunk jó tanítványai Csernusnak, mert csak a negyedik randin volt szex, de a teljes képhez hozzátartozik az, hogy erre a negyedik randira az első után hat nappal került sor. És hát aztán ez egy csodálatos kapcsolat volt, amiben még a hullámvölgyek is milliószor szebbek voltak, mint egy átlagos kapcsolatban a legmagasabb hullámhegyek, és amelynek csak az ásó, kapa, nagyharang vetett véget.

Hát ennyit a gyorsan jön -- gyorsan megy marhaságáról.