Szerda este volt, ültünk az intenzív várójában az anyósommal. Átölelt, és azt mondta:
- Köszönöm, hogy boldoggá tetted a lányom utolsó éveit.
És akkor én elkezdtem bőgni, de olyan torkomszakadtából, hogy az ügyeltes főorvos rohant ki a váróba, hogy kell-e segítség. Valami eltört akkor ott bennem, és onnantól nem voltam önmagam.
De először nem úgy nem voltam önmagam, mint később. Mint minden doktori fokozatot szerzett tudós, én is felesküdtem arra, hogy az életemet a tudomány szolgálatába állítom. Ezt az eskümet dobtam sutba pár órányi reményért.
Pénteken berongyolt a váróba Mesi, és dőltek belőle a paranoid téveszmék. "Mesi nagyon őrült, de nagyon-nagyon szeretem" -mondogatta a feleségem sokszor. Meg azt is mondta: "Ő a legjobb barátnőm". Vele volt a két kiskorú gyereke, akit hol elvett tőle a gyámhatóság, mert tényleg annyira beszámíthatatlan volt, hol meg valahogy mégis visszasírta őket.
"Ugye nem fog meghalni a Nyuszi?" -kérdezte a nagyobbik.
"Nem, persze, hogy nem, Emmácska, tudod..." - és csak dőlt, dőlt az őrület Mesiből.
Feleségem halála után pár nappal meglátogatott Mesi. Ezt a képet hozta, Emma rajzolta, ő bekeretezte. Kiraktam a szobámba, és egy Wall-E figurát is tettem elé, az egyik kedvenc mesefilmünk volt a feleségemmel. Számomra a szeretetet és a reményt szimbolizálja. Igazán a gyerekek tudnak szeretni, akiknek a szívét még nem keményítették meg az élet megpróbáltatásai.
Aztán amikor mindenféle barátnőim voltak, elraktam a képet, amikor feljöttek hozzám, és elővettem, és újra kiraktam, amikor elmentek.
Tudom, hogy nem jól tedtem. Hazugság volt az életem. De a félelem, hogy egyedül maradok hatalmasabb volt, mint a feleségem elvesztése miatti fájdalom. Ma már nem jutna eszembe eltenni ezt a képet.
De visszatérve Mesire. Az intenzíven nagyon szigorú a látogatási rend, csak délután 5-től 6-ig van látogatás. Persze Mesi ezzel nem törődött, ott mászkált ki és be az intenzív várójából be az intenzívre meg vissza. Látták az orvosok, hogy nem igazán lehet megakadályozni, így csak annyit kértek, hogy ne zavarja őket a munkájukban. Mesi ott volt péntek estétől szombat estéig. A feleségem gyomra a gyomorvédelem ellenére bevérzett a lórugásnyi belétömött szteroid gyulladáscsökkentőktől, amivel az agyában tomboló, a tudomány jelenlegi álláspontja szerint gyógyíthatatlan kórt próbálták ideig-óráig megfékezni, gyomorkatéterrel vezették ki a gyomrából a véres savót egy műanyag tasakba az ágya szélére, már csak a nyaki vénájába tudták az infúziót beszúrni, Mesi meg ott reikizett felette, meg sámántáncolt, hogy akkor ő most meg fogja gyógyítani.
Szombat estére már én is elhittem, hogy sikerülni fog. Látogatás után még egy bő óráig kint voltam a kórház kertjében, mobiltelefonom nyitóképernyőjén ott volt a feleségem fényképe, és beszéltem hozzá: "Igen, Édesem, sikerülni fog, együtt le fogjuk győzni ezt a kórt'"
Vasárnap reggel fél nyolckor megcsörrent a telefonom:
"Jó reggelt kívánok! Ön ... ...? Sajnálattal kell értesítenem, hogy a felesége ma reggel 7 óra 25 perckor meghalt. Kérem, kedden 10 órára jöjjön be a kórházba a további teendőket megbeszélni. Fogadja őszinte részvétemet! Viszonthallásra."
