Az már a pusztulás előszele volt, amikor engedtem a billentyűsünk nyomásának, hogy legyen egy vokalista csajszink, mert őbenne kellemes érzéseket okoz, ha próba közben tudja stírölni. Szereztünk valmi csajszit, na, az meg ingatlanos volt. A Hunniába lehozta az egész Otthon Centrumot, a fiataloknak közük nem volt ahhoz, hogy mi milyen zenét játszunk, de ittak, mint a kefekötő, és közben nagyon vidámak voltak, hogy hűűű, ottakollegína a színpadon. Akkora forgalmat generáltak, hogy a Horváth Ákos, aki (amúgy teljesen jogosan) ki volt rám bukva, mert piócaként addig jártam a nyakára, amíg beengedett a Balaton előzenekaraként, a koncert utáni napon rámírt, hogy te, nem abban állapodtunk meg, hogy én fizetek nektek valamennyit? De én úriember voltam, és mondtam, hogy nem, köszönjük, rendben vagyunk, sőt, mi köszönjük a lehetőséget. Mert (de ezt már nem mondtam neki, csak itt mesélem el) a feleségem nagy Balaton rajongó volt (meg britpop, de azt meg én utáltam), mindig mondta, hogy "szerintem Misi a legnagyobb ma élő költő. Igaz, hogy kicsit drogos, kicsit elvont... de akkor is a legnagyobb". Én meg besírtam magamat eléjük előzenekarként, hogy ott is eljátszhassuk azokat a szerelmesdalokat, amiket neki írtam.

Ezen a konceten volt az is, hogy pont az a szám következett, amelyikben néhány sort kölcsön vettem Balaton számokból, csak úgy, hommage-szerűen, és pont láttam a pult végén a Misi sziluettjét, hogy jött az első italát kikérni. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy megszólítom így, a színpadról, hogy a következő számot neki küldjük, tiszteletünk jeléül, de aztán bátortalan voltam, és nem voltam biztos benne, hogy jól teszem. Aztán egy pillanat volt csak, a következő pillanatban már ment fel a lépcsőn elszívni egy cigit. És pár másodperc múlva nagyon örültem, hogy nem szóltam, mert a trombitásunk, aki amúgy az egyetlen profi zenész volt a zenekarban (meg a billentyűsünknek volt egy abszolutóriuma a Károlyin basszusgitár-gospel zeneszerző vagy mi a bánat szakon, és igen, a billentyű csak a második hangszere volt), sz'al a trombitásunk úgy elb.ta a wampet, mint még soha. Örültem, hogy nem égtünk be ott.

Az volt az utolsó koncertünk. Előtte pár héttel követtük el a végzetes hibát, a dobosunk másik, blues zenekarának a gitárosa volt 50 éves, együtt koncerteztünk velük, és kitaláltuk, hogy születésnapi ajándékként eljátszuk az egyik számukat. Na, ott a blues zenekar énekese brutál berágott rám/ránk, hogy ilyen pocsék előadásmóddal, tehetségtelen énekesként énekeljük az ő zenekarának a számát. Persze, ügyes ember volt, megtalálta az utat, hogy a dobosunk élettársának kell a fülébe duruzsolnia. Aztán a dobosunk is elkezdte húzni a száját, hogy nagyon gyenge az ének a zenekarban, aztán mások is elkezdtek zúgolódni, aztán én is azt mondtam, hogy OK, hagyjuk. Illetve próbáltam átszervezni, hogy akkor legyen profi énekes, de akkor valami bulisabb zenét játszunk, mert f.ért akarja bárki elénekelni azokat a dalokat, amiket én írtam a feleségemnek, aztán ettől csomóan besértődtek, elmentek, jöttek újak, komolytalanok, elmentek, átjáróház volt a zenekar. Aztán a feleségem betegsége majd halála tette be a kaput az egésznek.

A(z ex-)dobosom az élettársával meg gondolt egy nagyot, feladták a budapesti életüket, és lementek valahova a Balaton déli partjára kocsmát nyitni, kocsmáros és kocsmárosné lettek. Majd az élettársa bepasizott... Szoktam találkozni velük az egri utcazene fesztiválon, a szájharmónikásukkal nagyon jóban vagyok, a(z ex-)dobosom meg valami új nővel van, nem nagyon beszélek vele, kicsit lehajtott fejjel félszegen odabiccent nekem egyet, aztán megy tovább. Őt az élettársa hagyta el, nekem a feleségem halt meg.