Már éjszaka éreztem, hogy probléma lesz. Pedig az ünnepek még bizakodással teltek el, hogy legyőztük a kórt. Két naponta 4 mg-mal csökkentettük a Medrol adagot, beírtuk a naptárba, pont a névnapjára jött ki, hogy teljesen elhagyjuk, terveztük már az ünneplést, aztán a szteroid pszichózis/depresszió kivédésére kapott Citalopramot majd valamikor tavasszal letesszük, az már gyerekjátéknak tűnt.

Aztán előző nap aggódva mentünk be a megállíthatatlan hányingerrel, fejfájással, lázzal. A doki egész nap az ambuláns rendelőben minden szabad percében vele foglalkozott. Teljes reflexológiai vizsgálat volt, egyetlen reflexben sem volt kóros elváltozás. A sürgősségi labor azt mutatta, hogy a fehérvérsejtszámban enyhe emelkedés van, de tényleg csak enyhe. Az betudható volt egy alsó húgyúti fertőzésnek, az meg a sok hét óta szedett szteroid immunszupresszáns hatásának. Próbáltunk nem megrémülni, hogy baj van.

Aztán az éjszaka már nem tudtam nem aggódni. Éreztem, hogy valami nincs rendben, valami robbanás fog történni az agyában. Hagytam sokáig aludni, majdnem kilenc volt, mire felébredt.

- Hogy vagy? - kérdeztem.

- Jól... - válaszolta, de elég kómás volt a tekintete. A szemei nem jól álltak. Kértem, hogy kövesse az egyik szemével az ujjamat, miközben a másikat letakartam. Nem tudta, teljesen be volt bandzsítva, főleg a jobb szeme.

- Nincs ez így jól, menjünk vissza a kórházba.

Lesegítettem a galéria lépcsőin, majd amíg pár ruhát magamra kaptam, addig ő kiment a konyhába, hogy kivegye a kenyérsütőből a kenyeret, amit még tegnap este rakott be, reggeli időzítéssel.

- Fóvó... - mondta mosolyogva, ahogy a forró kenyeret végigsimította, és nem tudtam eldönteni, hogy most csak a gyerekei gyerekkori selypítését utánozza, ahogy néha szokta, vagy problémái vannak a szavak kiejtésével. Azt már nagyon zavarosan mondta, hogy nem találja a fiókban a célszerszámot, amivel a kenyérsütő lapátját kell kivenni a kenyérből. Majd amikor kettőt fordultam a mosogatóhoz, és láttam, hogy közben a vajvágó késsel próbálja felvágni a frissen sült kenyeret, akkor már láttam, hogy őrült nagy baj van.

- Gyere, feküdj le a kanapéra, amíg hívok mentőket, azonnal megyünk vissza a kórházba. 

Könyökénél támasztva vezettem vissza a kanapéra, és azonnal hívtam a mentőket. Talán tíz perc sem volt, és jöttek. Addigra ő már lecsukott szemmel feküdt a kanapén. Az orvosok adtak valami lórúgás infúziót, amitől kicsit magához tért, de már nem igazán tudott kommunikálni. Hordágyra téve vitték le a mentőautóba, rohantam utánuk. Ahogy tették be az utcán a mentőautóba, az volt a gondolatom, hogy még így is, betegségtől meggyötörve, mennyire gyönyörű nő.

A mentőorvos az autóban próbált kommunikálni vele:

- Hol vagyunk? Meg tudja mondani? Nézzem rám! Milyen ruha van rajtam? Meg tudja mondani, hogy mi lehet a munkám?

Nem tudott egy szót sem mondani. Majd amikor meglátott engem, elmosolyodott egy picit.

- Ki ő? - kérdezte a mentőorvos.

- A féé..em.. - ez volt az utolsó szó valószínűleg, amit az életében mondott.

- Meg tudja mondani, hogy hogy hívják?

Nem tudta megmondani, lecsukta a szemét.

A kórházban csukott szemmel feküdt, amikor elbúcsúztam tőle.

- Kitartás, ne aggódj, meg fogunk menteni! - súgtam a fülébe, amikor elindultam tőle.

Az volt a terv, hogy a gyerekeket ellátom, minden szükségest bevásárolok, aztán délutáni látogatási időben megyek vissza. Már éppen indulóban voltam, amikor a sógorom hívott telefonon:

- Baj van.

Ő már bent volt látogatóban, és a szeme láttára kapott epilepsziás rohamot. Az orvosok stabilizálták az állapotát, és intenzívre küldték. Rohantam be a kórházba, ahogy csak tudtam. Amikor az intenzív elé érkeztem, pont akkor jött meg a mentőautó is, ami szállította át a neurológiáról az intenzívre. Láttam, ahogy a neurológus főorvos az oxigénpalackot tartva lohol a hordágy és az ápolók után. Az osztályravétel után bemehettünk látogatóba, de akkor már kómában volt, amiből nem ébredt fel már soha.

Nyolcadik napra reggel meghalt.

Keresztlányom mutatta a Galaxis utikalauz stopposoknak könyvet, amit pár éve vettem karácsonyra. Utolsó otthon töltött estéjén azt olvasta:

- Nézd, anya itt hajtotta be a borítót, ezt volt a kedvenc idézete!

"Higgyék el, hölgyeim és uraim, az utolsó pillanat nem egy utolsó dolog."