Szóval az történt a most szombati randin, hogy borzasztóan szorongva érkezett, mert előre mondta, hogy szeretne nagyon fontos dolgokról beszélni, amit picit szégyel is, de úgy érzi, hogy el kell mondania. És mesélt a párkapcsolatairól, amiből világos, hogy hosszútávon kötődési problémái vannak, tehát ha most belemegyek vele egy kapcsolatba, akkor négy-öt-hat év múlva veszettül fel kell majd kötni a gatyát. De ezt én most nem rémisztőnek találom, hanem egy adott helyzetnek, amit meg kell oldani. És nyilvánvalóan meg akarom oldani, és szemernyi kétség nincs a szívemben, hogy ezt akarom. Hálás vagyok neki, hogy erről beszélünk, a feladat értve, és nincs, ami megállítson, hogy a feladatot megoldjam.

Ettől szemlátomást felszabadult és kivirágzott. Aztán én is meséltem az életemről, hogy hogyan álltam fel minden pofonból, születtem újra meg újra a hamvaimból, mint egy főnixmadár, és hogy minden rámzúduló nehézség ellenére még mindig azt gondolom, hogy az élet gyönyörű. És erre ő vett egy mély levegőt, és azt mondta magában, hogy jó, akkor ő is elengedi a szorongásait, és szabadjára engedi az érzéseit, és hagyja magának, hogy úrrá legyenek rajta. Aztán a közszeméremsértés határait feszegettük, de csak picit, míg a pincér-tulaj szólt hatkor, hogy záróra, mert az ilyen kis csöndes zugok nem tudják kitermelni egy alkamazott bérét, a tulaj robotol, de nem 7/24, hanem csak este hatig.

Melleseleg, de ez csak tényleg azért van, mert végre szerettem volna elvinni egy olyan helyre, ahol nem idegesít a vérbe, hogy borzasztó hangos tuc-tuc zene szól a háttérben, mert jah, Édes Lelkem ragaszkodik hozzá, hogy egyszer én megyek le Fehérvárra randizni, egyszer ő jön fel hozzám, meg kell enni a szívét, annyira cuki, és hát ő a Délibe érkezik, néhai feleségem meg a Városmajorban lakott, én meg nem ismerek végtelen sok helyet, mert valószínűleg nem is létezik végtelen sok hely a Déli környékén, szóval ezen hosszú lére eresztett ekszkuzé után, a helyzet az, hogy ugyanabba a kis kávézóba vittem, ahol 2011. december 21-én a karácsonyi ajándékadó randim volt néhai feleségemmel, akkor a szeretőmmel, biztosra akartam menni, felhívtam a helyet és egy szerelmespároknak való helyet kértem, és megkaptuk pont azt a kis sarkot a galérián, ahol 2011. december 21-én is ültünk, én calvadost vettem ajándékba, mert rengeteget beszéltünk a Diadalív árnyékábanról, amiben állandóan calvadost ittak, ő meg Para-Kovács Imre Menyhárt Jenővel készített interjúkötetét adta nekem, az Amerika Kiadót, hogy ha majd egyszer lesz zenekarom (és bő négy év múlva lett, és imádtam előadni a neki írt szerelmes dalokat), akkor legyen egy bibliám teli bölcsességekkel az életről és a zenekarvezetésről. De ezt azért nem mondtam el neki, csak magamban mosolyogtam néha, hogy hát én ültem már ebben a sarokban pont ugyanilyen szerelmesen.

Reloaded. Pont arról is beszélgettünk tegnap, hogy az csak véletlen, vagy szándékos, hogy a kiválasztottakat, amikor mutatják premierplánban, még csak véletlenül sem mutatják a homlokukat, hogy akkor ott van-e a jel, hogy ők a kiválasztottak vagy sem. Meg Asimovról, meg az életről, meg mindenről.

Minden ugyanaz másképpen.

Szerelem, élet, halál. Valamelyik előbb-utóbb lekaszál.