Nem akarom megmenteni ezt a céget. Itt ülök reggel óta egy piszlicsáré munka felett, és nem bírom magamat átrágni rajta. Tíz másodperc alatt kikapcsol az agyam, tiltakozik minden agysejtem, menekül fészbúkozni, híreket olvasni, bármi, csak ne kelljen foglalkozni a feladattal. Nem akarok excel táblázatokat másolgatni innen oda meg vissza, koncepciótlan, szervezetlen munkafolyamatoknak utánanézni, hogy mit is csináltunk x hónappal ezelőtt, melyik szerveren, melyik folderben, melyik Excel táblázat melyik fülén vannak milyen adatok. Nem, nem és nem.

Nehéz az embernek a saját standardjait alább adni. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy valamit nem lelkesedésből, szívvel-lélekkel, precizitással csinálok. Most mégsem vagyok hajlandó formázásokat igazítani. Statisztikai tanácsadónak vettek ide fel, nem Excel táblázat buzerátornak. Az egy dolog, hogy a már elcseszett kísérlettervezés után értékelhetetlen adatokból kellene bármit is kihozni, de amikor hangosan tiltakozom, hogy ne kövessük el azt a hibát, hogy a következő kísérleteket is rosszul tervezünk meg, csak a vállukat vonogatják, hogy egy kis startup cég abból főz, amije van, piaci vágyak után megyünk, nem saját koncepciók után. Cserébe lepasszolnak nekem összegabalyodott folyamatokat, hogy boncolgassam ki, és tervezzem meg, hogy mit is akartunk csinálni, és úgy állítsak össze jelentéseket. Nem, a terveket nem visszamenőleg kellene legyártani... Nem lesz ennek jó vége. Elvileg részvényes is vagyok, és akár egyszer kaphatnák egy nagy osztalékot is, de arról már lemondtam. Amíg kapom a fizetésem, addig dolgozom, aztán ha becsődölünk, akkor nem fogok sírni...

Nem akarom megmenteni a volt zenekarom billentyűsét sem. Már régóta nem, de ha már billentyűzetet ragadtam, hogy írjak egy posztot, akkor ezt is kiírom magamból.

Pedig sokáig akartam. Éveken át rágtam a fülét, és csak annyit kaptam cserébe, hogy én vagyok a gonosz, aki bántja őt. Nemrégiben egy közös ismerősünk posztja alatt ejtette el azt a megjegyzését, hogy jól elcseszte az életét, én meg csak magamban mondtam azt, hogy ugye, erről beszéltem, de nem írtam le, mert semmit nem értem volna el vele. Nem tudom, hogy mi lesz vele, de fészen már kikövettem, nem látom a posztjait. Nem akarom, mert csak idegesített. A mai napig nem értem, hogy miért nem vállalta be azt, hogy havi 20 ezerért lakhatna egy kollégiumban egy szobában amerikai diákokkal, akiktől így ingyen és bérmentve tanulhatna angolul. Tapasztalatokat szerezhetett volna, sokkal olcsóbb lett volna, mint egy akármilyen másik albérlet. Ott áll 30+ évesen, visszakullogott a szüleihez lakni, mert albérletet nem tudja kinyögni a fizujából, se jogsija, se használható nyelvismerete, egy zeneszerző szakon végzett abszolutóriuma van, amit nem akar diplomára váltani, mert se nyelvvizsgája nincs, se zenéből nem akar megélni. A matek tanulást is komolyabban kellene vennie, ha egyszer természettudományokból akar diplomát (mikor? ha most 30+...), a kettes matek érettségicskéje után még fel is vették egyetemre (ennek is mi értelme van, az egész rendszer rossz itt, és ő csak szív vele), kétszer is, egyszer egy félév után hagyta ott (utána végzett el egy zenei felsőfokú iskolát), másodszorra egy félévet megcsinált második nekifutásra, majd a második félévet hagyta ott. Most elkezdte autodidakta módon a középiskolás matekot tanulni, másfél év után még mindig a gimnázium első osztályos anyagánál tart, abban is sehol se. Meg persze belerángatta magát valami grínfokszos ál-programozó ál-ókájé akármibe, amit nem tudom, hogy megszívott-e, de több az esélye, hogy igen, mint hogy nem. De persze én vagyok a gonosz, ha erre teszek a priori becslést... Sajnálom nagyon, mert egy nagyon jó ember, de megmenteni már nem akarom.

És nem akarom már megmenteni édesanyámat sem. El kellett volna fogadnia, hogy a fia attól még nem lesz rossz ember, hogy nem az ő vágyálma teljesült, hogy diploma után vesz magának egy szép öltönyt, felveszi, megfogja az aktatáskáját és bemegy dolgozni a munkahelyére (és utána mi a halál r.vás f.sza lesz, anyukám? boldogtalanul él, míg meg nem hal?). Persze az ő korában még luxus volt a boldogság, de akkor sem kellene a saját életének a tragédiáit és traumáit kivetíteni a gyerekére. Huh, lehet, hogy megérne egy külön posztot ez a konfliktus, most maradjunk annyiban, hogy nem akarom. Rendszeresen felhívom (persze sokkal ritkábban, mint ő szeretné), amiben tudok, segítek, de abban nem tudok neki segíteni, hogy valahogy feldolgozza azt, hogy nem bírt jó lelkitársa lenni a saját gyerekeinek, mert agyrém elképzelései vannak az életről, olyanok, hogy ha azon elképzelések mentén szerveznék a gyerekei az életüket, akkor borítékolva lenne a boldogtalanságuk.

Most nem akarok megmenteni senkit. Főleg a saját akarata ellenére. Csak akarok inni egy jó kávét, nézni a felhőket, és csupa jó dologra gondolni, ami történt már és történni fog az életemben.