2034. október 20. 60 éves múltam a nyáron. Ülök a budaörsi kopárokon egy sziklán, bámulom az őszi tájat és merengek. Kérdezhetitek, hogy hát hol a nyaralóm. Elmesélem.

"Másik típusú gyerekeim" közül a keresztfiam programozó. Nem volt egy jó tanuló, de gyerekkorától érdekelte a számítástechnika, már általános iskolás korától járt programozás szakkörre. 2030-ban kezdődött a Káli medencében a gigantikus IT beruházás, létrehoztak egy "magyar Silicon valley"-t. Én azt terveztem, hogy a balatonfelvidéki nyaralónk az öt gyerekemé lesz, egyenlő arányban, de aztán a keresztfiam mindenáron szerette volna azt a telket. Kivásárolta a két lányomat és a két testvérét, és most teljes egészében az ő tulajdonában van a telek. Épített rá egy szép házat, ott él éltevitelszerűen, onnan jár be dolgozni a Káli medencébe. Egy nemzetközi szoftverfejlesztőnél dolgozik, nagyon szereti a munkáját. Minden nap, amikor megjön a munkából, végigsimítja annak a diófának a törzsét, amit még édesanyjával és velem ültetett el. Ma 17 éve.

Jól van ez így. Én örülök, hogy azok a fák felnőttek, és van, aki gondozza őket. Nagyon ritkán járok arra. És hogy mi történt velem az elmúlt 16 és fél évben?

Izgalmas sztori. 47 évesen ismerkedtem meg egy nálam 15 évvel fiatalabb nővel. Apa-komplexusa volt. Haragudott az édesapjára, mert tőle örökölte a psoriasist, és ismerkedésünk után azt mondta, hogy megfogadta, hogy neki nem lesz gyereke, mert nem akarja, hogy ezt a szörnyű betegséget tovább adja gyerekeinek. De hát akkor már lényegében tünetmentesre kezelhető volt, és egy forradalmian új módszerrel hamarosan gyógyítható is lett. Így is sok év pszichológiai munkája volt, mire rábeszéltem, hogy legyen gyerekünk, és a kitartó munkámnak köszönhetően aztán... 

Badarság... miket beszélek, nem is úgy volt...! 45 évesen ismerkedtem meg egy pszichológus, nálam hét évvel fiatalabb, gyerektelen, de gyereket akaró nővel. Nehéz volt már ennyi idősen összecsiszolódnunk, de a kitartó munka meghozta a gyümölcsét, és egy boldog párkapcsolat lett belőle. És utána jött a gyerek is. Petikének lett rögtön két nagynénikéje is, a féltestvérei kiélhették anyai ösztöneiket, a mai napig imádnak vele játszani. Én fiatalos apuka vagyok, és még anyagilag is fogom tudni támogatni a fiamat, annak ellenére, hogy azért az élet nem azt hozta más területen, mint reméltem.

Ugyanis a nagydoktori disszertációmat elgáncsolta egy frusztrált kollégám. Én minden sérelem ellenére próbálok objektíven tekinteni rá, és objektíven ő tényleg jobb nálam. Ennek ellenére kétszer elutasították a Lendület pályázatát, háromszor az ERC starting grantjét, és további kétszer az ERC consolidator grantjét. Az én bűnöm annyi volt, hogy egy konferencia kávészünetében sarkamra mertem állni, és ki mertem jelenteni, hogy amivel én foglalkozom, az is egy fontos kutatási terület, és nem csak az övé. Rögtön hozzátéve, hogy természetesen az övé is fontos, és elismerem az eredményeit. Hát szerinte nem, és megmutatta, hogy mennyire meg van sértődve. Legyen boldog vele.

Azért ennek ellenére elvagyok a munkahelyemen, nem depiztem az elutasított fokozat miatt. A munkám és Péter fiam kitölti az életem nagy részét. Annyira, hogy mellette a zenélésre sem jut idő, a régi zenekarommal, akikkel 2019-ben kezdtem, néha koncertezünk, de ennyi, próbálni csak a nagy ritkán levő koncertek előtt szoktunk párszor, és ezek a koncertek is olyan, hogy eljön pár tucat ismerősünk, nem is értem, hogy miért csináljuk... Nosztalgia?

Pedig az utolsó blues zenekarom dobosának volt egy fergeteges 40 éves szülinapi partija, amin zenélt minden addigi zenekarával, gondoltam, hogy 50 éves születésnapomra én is szervezek valami hasonlót, de akkor született a gyerekem, nem volt időm-energiám rá.

Mint ahogy a futásra sem. Piros 85... Egyszer indultam túrázva, nem futva, akkor is ki kellett szállnom 65-nél, csoda, hogy odáig elvánszorogtam. Meg kellett állapítani, hogy ez nem nekem való. Mint a maratonok sem. Pár évig még ott kullogtam az 5 órás és az 5 és fél órás iramfutók között, de a mezőny végének mindig olyan vert sereg fílingje van, hogy egyszer csak azon filóztam, hogy én ezt mi a bánatért csinálom. Ma már csak a Vivicitta félmaratonon indulok el, ott is a 2 és fél órás iramfutókkal. Biztatom az első teljesítőket, és lassan nekem is akkora kihívás lesz szintidőn belül beérni, mint az első teljesítőknek.

Minden örömömet az új családomban keresem. Meg néha kimegyek a temetőbe, a néhai feleségem sírjához, és még ritkábban lelátogatok a keresztfiamhoz, és akkor én is végigsimítok a 17 évvel ezelőtt ültetett fák törzsein.

2034. október 20. 60 éves múltam a nyáron. Ülök a budaörsi kopárokon egy sziklán, bámulom az őszi tájat és merengek. Egyetlen kérdés van: boldog vagyok-e?